A kertember 38. – Talán

A kertember, uzsgyi, kiszaladt a májusból, rátört a nyárra. Emlékei szerint ez volt eddigi életének leghűvösebb és legesősebb májusa, de nem bánta. Különösen a hosszú, csendes esők töltötték el elragadtatással, csakúgy, mint a növényeit. 

Egyébként meg nem szaladgált már annyira, mint régebben, egyre több időt lopott magának az időből a részletek megfigyelésére. Ahogy például a beporzók rajcsúroztak a csillagfürtökön. Közvetlen közelről bámulta őket hosszan, enyhén hunyorogva, mintha rövidlátó lenne, holott éppen az ellenkezője volt igaz. Azelőtt tartott a különféle rendű és rangú döngicsélőktől, de ez valahogy elmúlt. Képes beledugni a fejét hatalmas, virágzó rozmaringbokrokba, orrát a rózsák szirmaiba, vagy egyszerűen csak lefeküdni lugasok lágy ölén, arcát mutatva a szorgos mézelőknek. Egyedül a lódarazsakkal nem tudott megbarátkozni, de ezen nem is óhajtott változtatni.